Ugyanezt érezzük mi is, ha a szigetközi céltábla kellős közepébe, Ásványráróra kirándulunk. Miért visz oda a lábunk folyton? Erre a kérdésre is választ adnak a következő sorok.

Történt ugyanis egy hétköznap reggelen, hogy autónk kerekei valahogy rákeveredtek a hédervári aszfaltcsíkra. Ha már így hozta a sors, tovább hajtottam a képzeletbeli lovakat, míg nem a következő falu határába teremtünk. No, akkor fék, innentől a lábaké a főszerep.

Aki természet örökös kíváncsiskodója, rá fog jönni, nem mindig az embertől távoli zugokban találja a faj gazdag élőhelyet. Van az úgy, hogy a faluban több énekes madárral és nagyobb nyüzsivel találja szembe magát, mint az erdő mélyén. Holott mindezt tudjuk, mégis a szirének hangja onnan az ártérből szól, így kérdés nélkül másztunk át a töltésen, és hopsz, már bent is voltunk az ártérben.

A kanyarok már előre fejben le voltak tisztázva, csak be kellett őket teljesíteni. Első, második, s jött az ismerős kishíd, hol kötelező megállni és bámészkodni. Például azért, mert egy nagytestű madár landolt tőlünk jó pár méterre a bozótban. Egyből ránőtt a szemre a messzelátó, és mint egy vizsla, izgatottan keresi a vadat, mintha valami nagydolog múlna rajta. Pedig semmi. A cél csupán annyi, ha látjuk, örülünk, ha nem, örülünk annak, hogy kereshettük. Hogy mi lehet? Tipp van pár a tarsolyban, rakja is össze a képzelet a lehetséges képeket, majd amikor ezzel egy szempillantás alatt végzett, próbálja a fejbe szorult két golyó segítségével igazolni, de ebben az esetben hiába.

Maradtak a szárnyra nem kapó kavicsok, melyeknek mi segítettük elérni a repülés élményét. Durr, egy kavics a vízbe, mekkorát csobban?! Durr, egy másik, ez máshogy csobban! Hányféle játékot talált már fel a kétlábú, de kevés olyan van, mellyel születéstől fogva az élet derekáig untalan örömét leli. A kavics ilyen. Igaz őt nem mi, hanem a Duna gyártotta le, talán ezért is olyan bensőséges vele a mókázás.

Idővel azonban a ránk váró út legyőzteti velünk a gravitáció erejét és a lábak felemelik a testet, gyerünk tovább. Lódul a csípő alatt a két ág, eteti cipőivel az út porát, mígnem az első halrekesztő zárásig el nem jut. No, újabb megálló. Csodálkozásra fel! Három, kettő, egy, most! Nézel, vársz valamit, és jéééé? Semmi. Egy kóbor cinege sem járt arra mutatóba. Sebaj. Attól még a víz legalább szép és a zöld csomagolópapír, mely az egészet körbe öleli, bőven szolgál látnivalóval. Nézelődünk egy kicsit, örülünk, hogy itt vagyunk, majd magassági kormány fel, uzsgyi, tovább.

A következő szakaszt egyszerűen le kell nyomni. Klasszikus ártéri út, hol télen a fák csontvázai közt könnyen megtalálod a magát elcsippantó tollast, tavasszal mámorosan hallgathatod kedvenceid énekét, nyáron a melegben meg hiába keresed mindezt. A nap millió sugarai elől, aki tud, menekül az árnyékba. Volt azonban három természetbarát, kik fittyet hánytak minderre és meneteltek előre. Kell a kondi a gyerekeknek címmel.

Jött is rendre a következő Farkaslyuki zárás, melyre már ódzkodva léptünk fel. Talán látunk valamit… Hát, na, esetleg? NEEEEM! Itt is csönd, béke. Semmi gond.

Legalább lazán átgázolhatunk rajta. Slussz. Át is illantunk a túlpartra, honnan már csak pár száz méter volt a végállomás. Gyerünk! Megéreztük a pihenés lehetőségének szagát. Ez motiválta csapatunkat. A lelkierő plusz vért pumpált az izmok közé, dolgoztak is lelkesen a combok, vádlik. De ott azon a beugrón mi lehet? Lekacsintottunk egy mellékág partjára. Hmmm, de szép!

Egyszer csak az egyik kanyar után megpillantottuk a jó öreg barátunkat, a Dunát! Szia! Jó veled újra együtt lenni! Kerestünk is egy árnyékos helyet, majd le! Tanyát vertünk. Egy darabig elleszünk itt. Kezdődhetett a lazulás. Egy varázslással kezdtük. Csiribú, csiribá, és láss csodát, a pár órája még a boltok pultján virító nyami előttünk termett. Ha már így alakult, gyere be a fogak közé. Ez ment egészen addig, míg ebédelés nem lett a végén. Mire ezzel is végeztünk, levetettük otthonról hozott illedelmes szokásainkat, és mivel úgysem jár erre túl sok erdőkerülő, hátizsákokat a fej alá, jöhetett a pihi.

Aki már átélt hasonló élményeket, újra írja a kényelem és meghittség fogalmát a saját lelki világában. Persze tök jó dolog, ha az ágyad puha meg minden, de ennek fizikai élménye liliputira törpül a tömény dózis mellett, melyet ilyenkor fecskendezik beléd a Szigetköz. Az a hangulat, mely olyankor hatalmába kerít, felülír mindent, mivel eddig találkoztál. A talaj kemény, de rajta a fű, mely zöld ujjacskáinak rád fonódása meghittséget ad. Ezt leírni aligha lehet. S talán nem is kell. Életérzésről van itt szó, melyet ki kell próbálni, meg kell tapasztalni és ezek a pillanatok adják meg életünk kifestőjének legélénkebb színeit. Váááá!

Gyorsan keringőzik ilyenkor a nagymutató. Egy óra itt olyan, mint máshol két perc. De ez minőségi idő a javából! Valahogy mégis csak le kell győzni a bensőséges hangulatot, mert az óránk felülírja az idillt is. Sebaj, viszont részesei lehettünk ennek! Újra lábra álltunk, szerelvényigazítás, majd lassan-lassan, lépes indulj! Gőzmozdony módjára lódul neki csak a test, majd ÁLLJ! Pszt! Ott bent!

Egy kisebb tavacska mellett haladt el utunk, s itt mintha tollas barátaink is életre keltek volna. Ott, ni! Egy énekes rigó! Holott a városokban szinte Mosoni–Dunát lehetne velük rekeszteni, most úgy megörültem neki, mintha valami parlagi sast láttam volna. De ott, ni, a másik bokorból ki kandikál ki? Jé, egy barátposzáta? No, őérte sem kell feltúrni a fél világot, de akkor is! Végre valaki! Majd jöttek rendre a cinegék. Hát igen, erről zengnek harsányan az ornitológusok. Az amazonasi vízhozam nem jelent mágnest a hétköznapi madaraink számára, hiszen nem tudnak mit kezdeni vele. Egy útszéli pocsolya vagy lágyan csörgedező hegyi patak nagyobb vonzerőt jelent. Ebből tudnak inni, ebben tudnak pancsizni. Érdemes tehát a tollasok szemével nézni a tájat, ha csőrösökre vagyunk kíváncsiak.

Otthon pedig ránk voltak kíváncsiak, így lassan újra rendeztük sorainkat és elindult hazafelé. Az út azonban nem volt nyílegyes. Az ide vezető résznél jóval érdekesebb, hiszen több élőlényt és élményt sodort elénk a természetbarát szerencse. Láttunk fekete bogarakat, találkoztunk kedvenc lepkéinkkel, megcsodáltunk viszonylag közelről egy szürke gémet, no meg egy nagyon barátságos horgászhoz csatlakoztunk és beszélgettünk egy jóízűt.

Másztunk „hegyet”, hahotázva hintáztunk faágon, lógattuk a lábunkat a semmibe, néztük a vizet, és ki tudja még mit… Így értünk vissza az autóhoz, mely felforrósodva várt bennünket.

Ablakok lehúzása után megindultunk, de az élmények még kellemesen cikáztak legbelül, mely mindenkire vár, kit erre vezet a kíváncsi kedve.