Ilyenkor mérlegelni kell, mit mond a józan ész és mit a szív. Aki a fejére hallgat, jól teszi, aki a vágyaira talán még jobban! Szóljon hát erről egy a történet, mely szintén a Dunánál történt meg.

Egy hétköznap reggelen a szokásos kötelező köröket futottuk családommal. Gyerekek suliban, feleségem dolgozni, a változás csupán annyi, hogy szabin voltam. A mínusz pár fokot az autó hőmérője diszkréten jelezte, a szélvédő lapátja pedig letörölgette a párás, ködös idő rá hulló maradékát. A természetjáró gúnya azonban a testen várta a bevetést, mit volt mit tenni, hát egy próba, ki lehet-e jutni Ásványráróra. Sikerült!

Megkönnyebbüléssel állt meg az autó a szokott helyen, majd parancs a bakancsoknak, menetgyakorlat a Dunáig. El is indultak nagy léptekkel, alig bírtam tartani velük a lépést. A téli táj meseszép világán áttempózni hálátlan dolog, de az aktuális túra kezdete a főmedertől volt számítva, így átsuhantam a tájon.

Amint szembe jött a főág, egy ismerős hangra lettem figyelmes. De jó újra hallani őket! Egy termetes fekete madár torkából áradt ki a karakteres hang, melyet főleg a hegységekben, de a Kisalföldön is egyre több helyen hallhatunk. A holló nem mindennapos látvány errefelé, pedig jó lenne, mert kedves és végtelenül okos faja a madárvilágnak. Ha felnézünk az égre, első látásra hasonlít a vetési varjúhoz. Szárnyfesztávolsága persze nagyobb, de ez a magasban annyira nem látszik. Inkább hangja árulkodik valódi voltáról.

Ha pedig már a méreteknél tartunk, volt nála egy jóval termetesebb szárnyas is a vidéken, a helyi terminátor, a madarak oroszlánja, a réti sas. Európa – egyik - legnagyobb kettőszáznegyven centiméter szárnyfesztávolságú kampós csőrűje ott nézett körbe, majd elvitorlázott. Amint lementem a partra, megjelent a Duna közepén és lassú, méltóságteljes csapásokkal, igazi király módjára a szó legnemesebb értelmében szállt végig. Húúúú! Azért ez már látvány a javából! Igaz, ennek a környék kacsái annyira nem örültek.

Most, hogy ekkora élményinjekciót kap az ember, hát újabbakra vágyik, így elindultam lefelé a parton. Fene sem érti ezeket a récéket, de ezt sem vették jó néven. Ahogy egyre közeledtem feléjük, nem akartak bratyózni, a tapintatosabbjai odébb evezett lábaikkal, a „csúnyábbjai” kerek perec szárnyra kapott és faképnél hagyott. A macska rúgja meg! Hát ezeket még megnézni sem lehet… Játszunk ilyet!

Felkapaszkodtam hát a rendes útra, majd azon haladva egy darabig hátulról kommandóztam utánuk. A még megmaradt növényzet némi takarást adott és olykor még a tízszeres nagyítású távcső is el elért hozzájuk. Így sikerült megfigyelni újra a kercéket, konytosokat, valamint a többi jól ismert tollast. Egyik hím már tavaszi hangulatba lehetett, hiszen elkezdett udvarolni egy tojónak. Csúnya dolog mindezt megkukkolni? Döntse el más, az viszont biztos, hogy óóóriási hangulata volt. Ott kuporogni a Szigetköz közepén magányosan egy csokor deres gaz közepén és elmerülten nézni, ahogy egy kerce hímje a nyakát teleszkópként használva riszálja magát, miközben speckós hangokat ad ki. Hmmm….

Élményekben azonban ezen túl sem volt hiány. Hiszen a távolban sok száz tőkésekből álló récecsapat ringatózott a vízen. No, nézzünk rájuk egy kicsit. Ha valaki, hát jómagam nem vagyok eszközfüggő. De azért itt jól esett volna egy spektív. A dupla csövű kereső távcsöveket ugyanis tizenkétszeres nagyításnál többre nem szokták készíteni, (már az is sok) mert kézben nehéz megtartani. Az állványos egycsövű spektívek azonban hatvanszorosra is képesek. Ennek előnye, hogy távolról meg lehet figyelni a madarakat, hátránya viszont, hogy a mi kis családi kirándulásainkon körülményes cipelni, és bizony a törpék mellett sem könnyű használni. Anno tizen pár éve még cipeltem, de leszoktam róla és bizony szegény Buschnell az enyészeté lett. Most azonban jól jött volna. Maradt hát a cserkészés, ami szintén jó móka. Megkerültem a csapatot, majd róka módjára osontam be egyre közelebb hozzájuk. Egyszer csak egy hatalmas robbanásszerű hang. Az ezer szárny egyszerre kezdett dolgozni és vihar módjára emelkedett a magasba. Hú hú hú húúúúúú. Ez aztán a valami. Micsoda hangulat…

Amint szegény kacsák elküldtek melegebb égtájakra, újra a part hívott magához és jöttek a méterek. Az intenzív kalandok közben azonban kisebb, de legalább annyira megkapó sztorik érkeztek. A folyó felett elrepülő lilik csapat üdítő hatással lehet megfigyelőire, akár csak a vízhez inni érkező vörösbegy. Számtalan pici csoda, mely nap, mint nap megtörténik. Így történik meg az, hogy olykor elfeledkezünk, hogy tél van. Amikor viszont csökken az élmény dózis, szembesülünk azzal, hogy az ujjak nem akarnak mozogni, a gyűrű mely eddig lötyögött most mélyedést váj. A száj, mely otthon akadálytalanul mozoghat, most szinte szorul, alig bír mozogni. A cipő, mely máskor kibomlik, hát lehajolva simán megkötünk, akkor ez a művelet valódi nehézséget és sokkal hosszabb időt kér. A fényképezőgép, távcső megtartása a test önkényes reszketése miatt akadályba ütközik. A mederbe fújó jeges szél késként hasít a még szabadon maradt arcfelületbe. Mégis mindennek ellenére ezt válassza az ember a lakás melegsége helyett. Miért teszi mégis mindezt? Mert szeretjük a természetet, tavasszal, nyáron, ősszel és télen. Persze szeretni mást is lehet. Valaki autójába vesz sok tízezer vagy százezer forintért olyan alkatrészt, melytől szebb, erősebb, dögösebb lesz a járgány. Van, ki fél vagyonokat költ arra, hogy messzi tájakon nyaraljon. Mi köze ennek a fagyott kézhez?

Ahhoz hogy kint lehessél ilyenkor is, láthass tengelic csapatokat aszatokból, bogáncsokból magokat csemegézni, fizetni kell. A fizetség ára pedig, hogy elviseled a hideg kellemetlenségeit. Aki kimegy ilyenkor terepre, ugyanabból az emberből van, mint a másik, csak nem sokallja az árát. Inkább megfagy, de megéri neki, mert olyan élményeket kap, mely többet ér ennél! Ez persze nem megy egyik napról a másikra. Nem ilyenkor kell első kirándulásra indulni. Aki viszont már régebb óta ismerkedik a természettel, megtanulja, mennyi mindent kaphat tőle, és miért éri meg távolról érthetetlen módon és arányban is keresni ezeket az élményeket.

Emiatt szinte természetes, hogy egy magányos séta a Szigetközben magától értetődő. Jöttek is sorra az újabb kalandok, melyeket egy történetbe leírni szinte lehetetlen. Mesélhetném még a kisebb ágak felkeresését, a távolról látott madarak beazonosításának kérdőjeleit. Sok - sok ilyen apróság jött még útközben, mire visszaértem újra a kocsihoz és a motor berregése hazakísért.

A természet minden alkalommal adja a szórakozás számtalan lehetőségét. Akinek lehetősége van, térjen ki hozzá és válasszon egyet!