A soron következő történet helyszíne is ideális lenne a Szigetköz eszenciájának megismertetésére. Lássuk hát, merre visz utunk a kilencedik történet kapujában.

Kirándulásunk célpontja szintén nem rúg el a messziségben. Csupán Dunakiliti határát lépjük át, igaz most csak mi ketten, Kedves Olvasó. Családom többi tagjai hivatalosan maradtak távol, mivel előző nap a mínuszokban ők is kaptak bőséggel. Az a fránya viszketés a talpakban azonban újra a természetbe vezetett és csak annyit vesz észre a madárbarát, hogy a csárda melletti szántón találja magát könnyű szerelésben. Lássuk, mivel kényeztetsz ma, Természet?

Ha valaki meghallja a Zátonyi-Duna kifejezést, máris a forró nyári kalandokról, hűs pancsikról, mi több, akár még diszkókról szóló emlékei is bevillanhatnak. A Dunakiliti fölötti kezdete azonban más élményekkel is elhalmozza az ide látogatót. Kezdésként a pompás élőhely látványa ragadja magával a tekintetet. Az ág mellett húzódó parthoz sűrűn felfutó bejárók egy szempillantás alatt barátivá teszik a tájat. Ha pedig a vízparton kötöttünk ki, hát a tél csatáját figyelhetjük meg élő egyenes adásban. Február vége lévén a fagy tartogatott még egy bemutatót, melyben egyre nagyobb területeket vett el a nyílt víztükörtől és parancsolt rá jégtáblát. Ettől a környék hápiai nem kerültek eufórikus hangulatba, mi több, kifejezetten ellenezték. Ki tudja, mit jelentettek madárnyelven azok a hangok, melyek a még be nem fagyott részeken tömörült kacsák torkából fakadtak.

Egy szürke gém is melankolikusan bámulta a vizet, majd mikor meglátott, úgy tessék-lássék módra lomhán feldobta magát a levegőbe és felszállt a fára. Milyen nagy madár. Ámuldozhatunk rajta. Magassága majdnem egy méter, és mikor kitárja szárnyait, a zollstok pár centi híján kettőszázat mutat. Ehhez képest csak alig egy, esetleg két kilót nyom. Az Észak-Dunántúli régióban csavargók számára megszokott látvány az év bármely szakában. Pedig azért ők sem csak legyezésre használták szárnyaikat. A többségük vonuló. Mi több, egyik Magyarországon gyűrűzött szürke gémet több mint négyezer ötszáz kilométerre találtak meg Afrikában.

A gyűrűzők nem mutattak ki ekkor expedíciós hajlamot egy másik gém félénél, a nagy kócsagnál. Őt az mme. hu honlap szerint csak Spanyolországig „látták” kirándulni. A hófehér madár azonban nem erről híres. Aki előkap bukszájából egy öt forintost, hát lám ő kacsint vissza a fonákjáról. De még nem is ettől lett sztár. Hanem attól a táblától, melyet minden sárba vágyó örömmel pillant meg éles terepen.

Ő ugyanis a természetvédelem címermadara, így például a természetvédelmi terület táblán is a nagy kócsag „mosolyog”. A régmúltban azonban nem volt ekkora öröm nálunk. A múlt század elején kevesebb, mint ötven pár élt belőle hazánkban. Persze joggal kérdezi Kedves Olvasó. Miért? Akkoriban más divat uralkodott. Sajnos nem tépett farmer volt a menő, hanem e csodaszép madár tolla. Ezzel díszítették a kalapjaikat. Az akkori természetvédők feltárták a problémát és külön kócsagőr alkalmazásával megvédték a fajt a kipusztulástól. Mára stabil 4-5000 párra nőtt hazai állománya.

Nem csak ő nézegetett a környéken. A part ezen oldalán jókedvű zöldikék vidám csoportja fecsegett. Aki csípi az énekes madarakat, keresse fel e karaktereses tollasokat. Most, amíg a falevelek mögött nem tudnak bújócskázni, könnyű dolgunk lesz, hiszen van belőlük bőven. A házi veréb méterű tollas télen-nyáron velünk él, s gyűjtögetik apró gyomrocskáikba a magvakat.

Aki azonban erre jár, annak nem csak a kukkerjában fog örülni a szeme. A mellékág puszta látványa bőséges élményt tartogat. A maga vízre hajló fáival, a település mégis természet közeli hangulatával, a tündéri kis szigetecskéjével, melyre oly ötletes és tip-top palló vezet be…

Itt érdemes egy kicsit leguggolni és megkérdezni a telet. Mi a jó neked abban, hogy karmodat mereszted a nyílt víztükörben? Választ nem adott, csak hosszú hegyes éles körmökkel, mint egy igaz boszi ijesztgette a középen csordogáló szerény vizet…

A vízről idővel a tekintet az égre meredt és hiába kerestem a Napot, nem volt meg. Erre, arra, semerre. De mégis itt lent, mintha begyorsult volna. Mi történt vele? Talán egy madzagot kötöttek rá és húzzák le a mélybe. Ennek a fele sem tréfa. Ilyenkor ugyanis nemcsak a fényt, hanem a fűtést is lecsavarják. Jobb lesz innen eliszkolni, mielőtt ránk szabadul a sötétség jégverme. Rakétákat begyújtani, irány a zsilip! Tolni kellett egy darabig, még mire szembe jött a Diósi zsilip. Gyerünk át rajta, majd zsupsz, fel a töltésre. Jöhet az erőltetett menet vissza a kocsihoz. Itt már nincs semmi hátra, csak menni, menni, menni és menni. Le kell darálni a távot, el kell érni a kocsit és kész.

Valahogy mégis… Ott fenn a töltésen… Mínusz öt fokban, szélben arcnyi felületet szabadon hagyva menetel előre a természetbarát és tudja jól, hogy jó helyen van egy kifejezetten intim helyen, otthon. Hányan, de hányan keresik a csinnadrattát, a csuhajlát, meg mindent maguk köré. Nekik mindegy, csak szóljon valami és nyomja el a hangot. Aki azonban egy picit lehalkítja maga körül a zajt, elzárja a kívülről rá zúduló ingereket, olyasvalakivel találkozhat… aki saját maga. Hát egy picit erről is szól a természetjárás.

Idővel azonban ez az út is véget ér. A koromfekete sötétségben már csak egy négykerekű árválkodott a gyepen. Hamarosan benne is felpörgött a motor, kigyúltak a fényszórói és szépen lassan kidöcögött a kavicsos, majd aszfalt útra.