Történt egy kellemes délutánon, hogy a jövőt tekintve nem visított semmi azonnali megoldásért. Így hát naplemente előtt pár órával az autó Rajka egyik utcájának félreeső szegletében horgonyzott le. Kipattantam a gépből ezúttal szólóban, s a Dunakiliti felőli híd lejárójánál iszkoltam be az erdő takarásába.

Rég volt már, hogy az üde friss tavasz vad élénkzölddel festette volna be a tájat. Azóta már átvándorolt rajta a madárszerelem minden hangjával és érzelmi túlfűtöttségével. A szikkasztó fakító nyár is kipréselte színeit a vizes élőhelynek, meg is viselte szegényt. Most pedig az ősz tette be sáros lábát a területre és millióféle színű palettájáról pingálta kedvére. Hmm! Mikor, ha nem ilyenkor élmény az erdőben járni! A fák, mint kisgyerekek a kedvenc játékaikhoz, úgy ragaszkodtak még egyre színesebb leveleikhez, melyek azért olykor – olykor lepottyantak róluk.

Tollas barátaink is el voltak foglalva, de nagyon! A harmadik évszakunk ugyanis alaposan kicserélte a természet étlapját. A fehérjéket tartalmazó bogarak lassan kikerültek, s az őket mohón dézsmáló csőrősöknek két lehetőségük marad.

Vagy lemondanak róluk és keresnek más ennivalót, ezt a stratégiát követi például a kék cinege vagy fityiszt mutatnak a környéknek és olyan helyre utaznak, hol van még ebből a táplálékból. Erről szól a fecskék élete. Egy biztos, nem kell torkuk szakadtából harsogniuk, ami meg is látszott. Lomha csend ült ugyanis mindenre. Mint egy pöffeszkedő óriási hőlégballon, nyomta el a hangokat. Volt azonban egy-két huncut csőrös, ki erre tojott és beleénekelt a csendbe. Ezúttal a vörösbegy nyomott le egy hangyányi koncertet, csak úgy talán a maga kedvéért. Szolid édeskés hangján dudorászni kezdett, mellyel kellemes pillanatokat csalt elő az arra járókból.

Hazánk harmadik legkisebb szárnyasa is nyüzsgő kedvébe lett. Mint egy repülő egér tűnt fel az alacsony bokrok sűrűjében. Az ökörszem nevét nem nehéz kitalálni, miről kapta. Nincs tíz centis őkelme, s bizony tömege is alig közelíti meg egy száz forintos pénzérmét. Ő egy igazi kiívás lehet a kezdő madárbarátoknak. Kellően sok van belőle, hogy találkozzunk vele, viszont szeret bújócskázni, játszadozni. S ha olyan kedve van, hát egy picit megkönyörül az utána kutató előtt, kiül egy ágra, majd szól. Tessék, szabad a gazda! Lehet bámulni! A barna madárka, pöttömnyi csőrével és rövid farkával összekeverhetetlenné teszi.

A táj közben szépen lassan vacsorához készülődött. Széthúzta szekrényét, kivette legszínesebb ruháját, melyet szépen komótosan magára vett. Megadta a módját mindennek. Hmm! Ilyenkor kerekedik ki a természetbarát szeme. Nincs ember, ki fejében ekkora kavalkád megjelenhetne. Ezt csak a természet képes létrehozni. Azonban ez azt is jelentette, hogy lassan elbúcsúzott a Nap összes jótékony fényével együtt, így kapcsolóváltás, pörgősebb üzemmód! Irány a camping!

A műúton átkelve, a folyót követve már hosszabb lépéseket kellett tenni. Meg is hozta az eredményt, hipp – hopp máris a hallépcső fogadott. Ez viszont nem az a hely, honnan szívesen menekülünk el. Itt stop volt és ámulat. A víz olyan természetes a Szigetközben, mint Szaharában a homok. Attól viszont még megunhatatlan! Le kell ülni hozzá és csak nézni mit művel. Hmm! Erre nem szavakat kell találni, hanem csak megélni a pillanatot.

A Nap viszont úgy gondolta, eleget látott aznap. Se szó, se beszéd, egyszer csak hiába kerestem már, a látóhatár alatt bandukolt tovább. Oké, oké! Ideje lesz lassan hazatérni.

Átkelés a hídon, majd egy erős kanyar és a képzeletbeli iránytű Rajka felé mutatott. A sötét nem rád vár, irány haza. Még két kapcsolás és suhant a test a traktor járta nyomvonalon. Itt egy erdősáv, ott egy szabad terep és lám, a falu házai elérhető távolságba kerültek. Azonban nem kell annyira mégsem rohanni. Lassabban, lassabban, sőt még lassabban. A lábak már csak kisebbeket rúgtak a szántóföldek közötti porba, szinte csak érintették azt. Miért is érdemes ilyekor megállni?!

Képzeld el! Csend volt. A szél messze járt, valahol a távolban borzolta, tarajozta talán a Balaton vagy épp a Földközi–tenger vizét. A fény is más tájon sütött az ott élőkre. A zajok is kikerülték ezt a vidéket. Ebben a környezetben. Mit kérnél többet az élettől! Mit? Mi lehet ennél fontosabb? De tényleg! Mi lehetne ennél fontosabb? Erről csak egy sor jut az észbe, Kowalszkytól: „És még hallod e azt néha ami mélyen benned él a zaj mögött a Csend ami az életről mesél.”.

Ezért poroszkált csak lassan az ember a kocsiig, mely némán várt...

Nagy Kornél