Szép dolog a távoli ismeretlent felfedezni, de legalább annyi élvezetet tud nyújtani a környék ezerszer járt ösvényeinek újra bejárása is. Érkezzen hát ennek szemléltetésére egy újabb emlékirat.

Történt valamikor egy szép hétköznap reggelén, hogy autónk orra északnak fordult és elindult a messzeségbe. Annyira azért nem volt vad a helyzet, hiszen csak pár kilométert kellett énekelni a motornak, majd megállása után a cipőké lett a főszerep. Lássuk hát természet, ma milyen ajándékokat társz elénk?

Aki biztosra akar menni, annak Dunasziget tökéletes választás. A falu határában a töltésnél érdemes lehorgonyozni, hiszen innen kezdődik a lényeg, uzsgyi, be az ártéri erdőbe. Persze nyár derekán senki ne várjon tavaszt idéző madárhangversenyt, s napfelkelte után pár órával sem kérhetünk szárnyas inváziót. Ilyenkor már finomabbra kell hangolni az érzékszerveket és tapintatosan radarozni a terepet.

S lám, már az első pár méteren bekacsintott a távcső frontlencséjén egy nagy kócsag. A hófehér gólyánál valamivel kisebb, de így is 90 cm-es nagyságot elérő tollast már távolról is simán megkülönböztethetjük az urbanizált társától. Ő ugyanis a kelepelővel ellentétben behúzott nyakkal repül. Szerencsére egyre többször kerül elénk. Állománya száz éve még töredéke volt a mainak, mi több, anno még külön kócsagőrök védték a nagy kócsag fészkeket. Mára azonban minden természetbarát rá akadhat, kit a Duna mellé visz a bakancsa. Nekünk azonban nyughatatlan maradt a lábbelink és elindult a jól ismert ösvényen tovább.

Jöttek a megszokott kanyarok, szakaszok, majd egy távolról egyre erősödő hang, melyre már Réka és Bálint is vígan vágta rá, ez már a víz! Elértünk a kőhídhoz, hol a mellékág tette a dolgát, s robogott át az elé tárt akadályon. Holott szinten minden e világi csavargáson látunk ilyet, mégis megáll az ember az alatta robajló menydörgés fölött és nézi a nála sokkal, de sokkal erősebb erőt. Húúú, hogy vágódik neki a szikláknak és robban szét az orrunk előtt. Bang! Majd szedi össze magát pár centivel és egységben valamivel később megszelídülve teszi a dolgát.

Hát nekünk nem volt feladatunk, csak csavargó kedvünk, mely áthívott a túlpartra és húzott el jobbra. Erre-arra bóklásztunk, majd amikor feltérképeztük a terepet, a hallépcső irányába irányítottuk a képzeletbeli nyilunkat és elindultunk ennek megfelelően arrafelé. Szinte akadálytalanul teheti ilyenkor az ember a lábait, egyiket a másik után, majd egy rétre ér ki, melyet akár meg is lehetne kerülni. De nem! Sokkal izgalmasabb átnyargalni rajta. A városban úgy megszokja a rendet a szem, hogy csak a kijelölt aszfaltkígyón lépked. Nem is lehetne másképp. Éles terepen azonban szabadabbak lehetünk. Gyerünk! Ropog a nyári kánikulától tikkadt száraz fű, súrolja a lábat. Igen ám, csak az útról nem látható apróságok is szem elé kerülnek. Hopp egy szöcske ugrik erre, fekete színű bogár mászik arra. Máris milyen színes és érdekes lett minden. Nyomukba is eredünk és nézzük, mekkora lendülettel rugaszkodnak el a dinamikus rovarok.

Az útra kiérve felvesszük a megszokott sablont és bandukolunk egyre tovább. Madárra utaló jel ritkán akassza meg a lábakat. Egy–egy cinege csippantja el magát, s nagy ritkán egy tixet enged el valahol egy nagy fakopáncs. Attól azonban a kirándulás még tökéletes, és ahogy lenni szokott meg is érkezett szemünk elé a hallépcső is.

Hurrá, újra itt. Jöhetnek a kötelező körök. Le az ablakon át a víz alá, fel a lépcsőn a kilátónak is használható műtárgyra, na és folyamatos pásztázás, hátha valamilyen csőrős erre jár. És igen! Pár tőkés récét ringat erre a szelíd víz, majd egy küszvágó csér riogatja felülről az apró uszonyosakat. Vele ezen a környéken áprilistól októberig bármikor találkozhatunk. Áramvonalas testéről, villás farkáról simán meg tudja különböztetni a kíváncsi ám figyelmes természetjáró. A fokozottan védett faj az egyetlen csérféle, mely hazánk területén rendszeresen költ. Étlapján főként apróbb halak, lárvák szerepelnek, de a sáskák sem táncolhatnak szárnyai alatt, mert bizony őket is összegyűjti, ha találkozik velük.

Mi pedig az Öreg–Duna látványát kívántuk, ami innen már nem egy elérhetetlen álom. Pár lépésért cserébe meg is kaphattuk. Gyerünk. Átvágás itt, majd nekilódulás ott és láss folyót, már előttünk is termett.

No, akkor is leparkoltunk, eszem-iszom satöbbi. A vaskos felhők, melyek mindeddig a környéken ólálkodtak, most bizony a fejünk fölé kerültek és szépen illedelmesen olyan igazi úri módon megnyitották a csapot. Kezdetben csak csip-csöpp. Majd dupla csöpp, azt jobban csöpp, és majd csöpp–csöpp, csöpp–csöpp. Oké! Akkor, mi már úgy is indulni akartunk.

Felmálháztuk, s elindultunk visszafelé. Az eső egyre jobban ráeredt, mi pedig egyre jobban élveztük a természet ritkábban látott arcát. Hmmm. Igazi nyári eső! Képzeld el, kedves olvasó. Mint sápadt vanília fagyi egy cukormázas ostyatölcsérben úgy kókadsz egy déli kánikulában, majd a saját testedből kifacsart izzadtság patakocskák mellé hűtésként megérkezik fentről a felmentő csapat. Elkezdi mosni, mosni az arcod, majd érzed, hogy hűl a környezeted, s vele együtt a bőröd, izmod mindened. Kérhet–e ennél többet egy szigetközi élményvadász? A válasz nem. Attól viszont még kap, például úgy, hogy eléri újra a hallépcsőt, hol a feszített víztükrön millió apró kör gyűrűzik, s mindennek szem, s ami talán még ezen is túltesz fültanúja, valamint illatanyagának magába szívója lehetsz. Hmm. Mi ez, ha nem maga az éden?!

Nézzük - nézzük a vizet, miközben a ruhák, melyek eddig a napfénytől óvtak egyre súlyosabbak és a hűsítő miatt kényelmesebbé válnak. A hátizsákban teknősbéka méretre összecsomagolva ott várja az esőkabát a bevetést, de itt most ez elmarad. Ne vegye el az élményt, melyet a nyári zápor okoz.

Az út azonban lassan tovább hív, rátérünk a kavicsos nyomvonalra, mely már hazafelé vezet. Idővel a kocsikulcs cipelése is értelmet nyer, s újra elindulunk, de ezúttal négy kerékkel. Nehéz itt hagyni ezt a környéket, vigaszt csak az agy nyújt, ki tudja, hamarosan újra járjuk majd ezt a környéket is.