Valahogy így lehetünk mi is a Fertő zuggal. A Szigetköz megunhatatlan csodavilága joggal rabolja el a természetbarátok szívét, de a szomszéd is legalább annyi kincset rejt magába, így hát azért érdemes felé is kacsintgatni.

Egy márciusi hónaphoz közeledő vasárnapon történt, hogy a családi ebéd után a sziesztát követően csatarendbe álltunk és levonultunk a kocsihoz. A motor felberregett és már indult is, ezúttal délnek. Az országhatár átlépése után a harmadik faluban, St. Andráson áthaladva értünk el Zickseehez, mely ismerősen fogadott. Igaz, rég jártunk erre, de mint láttuk, szerencsére nem lett belőle metropolisz, megmaradt bájos voltában. A törpék egyből bevették a játszóteret és kezdődött a móka.

A kora tavaszi idő hideg szelei nem csalogatta ki a környéken élő embertársaink tömegét. A szolid fás környék azonban elszórtan bemutatta az osztrák madárvilágot. Kezdetben Európa legnagyobb galambja produkálta magát a fák tetején. Ő igazi vadmadár! Többségük tél közeledtével faképnél hagyja a Kárpát–Medencét és délre vonul a Földközi–tenger partjára. Majd amikor biológia órájának időzítője bekapcsol, hazatérnek. Az utóbbi időben azért ők is urbanizálódni kezdtek. Egyre többször láthatjuk településeinken, s ha még nem nyújt szárnyat nekünk, azért másfél méter távolságból már velünk él.

Az erdei pinty sem vette fel a túzok bizalmatlan tulajdonságát. Igaz, ő az örvös galambtól jobban tartja a távot, de még akár szabad szemmel is megfigyelhetjük. Érdemes is, vörösbor színű mellénykéjével és tarka kabátkájával impozáns képet mutat, miközben egyre többször gyújt rá egy nótára. Dalocskáját könnyen megtanulja a fülünk, s már hallatán tudjuk, melyik fajt kell keresni. Az erdei pinty nevéhez hűen ragaszkodik a fákhoz. Balaton fölött, vagy épp kietlen szántóföldön hiába keressük. A fa az ő élőhelye. Ott viszont van belőle bőven. Még a településeink határát sem kell átlépnünk érte. Parkokban is jól érzi magát, persze a nagyobb erdőségekben is megtaláljuk. Nem is ritka faj, rajta hát, aki még nem látott ilyen madarat, elsőként keressen rá a neten. Hallgassa meg a hangját, memorizálja, majd uzsgyi, ki terepre és jöhet a kutatás!

Persze könnyen megeshet, hogy nem ő lesz az első madár, akit megpillantunk. Lehet, hogy épp egy tengelic, kit az előző történetek valamelyikén már kipletyóztunk. Mégis csak ő az év madara, emiatt egy picit még jobban ízekre szedjük. Arról még talán nem esett szó, hogy a kisebb testű énekes madarak élete nem csak játék és mese. A folyamatos nélkülözés, éhezés, rettegés, hogy ne ő legyen valakinek a kaja, bizony lecsökkenti a várható élettartamukat. Többségük csak pár évig él. Ritkán azonban találkozhatunk matuzsálemekkel is. Legidősebb ismert példányuk megélte a kilenc éves kort! Persze joggal kérdezheted, Kedves Olvasó, honnan tudjuk mindezt? Megtanultunk tengelicül, majd kifaggattuk őket? A válasz ennél egyszerűbb. A gyűrűzők ráraknak a madarak lábára egy apró kis fémet, melyen azonosító szerepel. Ha a madár újra kézbe kerül (gyűrűző hálóval megfogják vagy tetemére találnak), leolvassák az azonosítót és megküldik az adatot a gyűrűzőknek. Ők ez alapján megállapítják, mikor találkoztak vele. Ha például három éve rakták rá a gyűrűt, tudják, ennyi éve biztos él a madár.

Érdekes dolog ez a madarászat! Mindezt egy tóparton sétálva! Hmmm! Idővel a játszótér vonzása is csökkeni kezdett, így kinyíltak a távolabbi vidékek. El is indultunk felfelé, a ludak és sirályok irányába. A strand központi részének lehagyása után házak, majd a camping következett. Az üdülőközpont így szezon nélkül is hangulatos volt. Nem túl zsúfolt, nem túl erőltetett. A parton barázdabillegetők, az égen dankasirályok és dolmányos varjúk húztak, a vízen tőkés récék ringatóztak. Mindenki a helyén. Így értünk el a kerítés végéig, honnan csak visszafelé volt út. Ám legyen.

Hátra arc, mehetünk. Szépen lassan, igazi sétálgatós üzemmódban lépegettünk visszafelé, miközben a természet színpadán a Nap búcsúja című mindennapos jelenet lett készülőben. Csillagunkat egy óriás mágnes húzhatta egyre lejjebb és lejjebb. Ahogy azonban az izzó gömb a Horizonthoz közeledett, a táj szépen fokozatosan ünneplőbe öltözött. Más színek özönlötték el a földet, mitől minden olyan különlegessé vált. A Nap sugarai üde táncot jártak a szél által tarajozott vízen, a pihenni készülő fák s az alatta elterülő pázsit aranyló színt kapott. Ilyenkor talán a játszótér is vonzóbb lehetett, hiszen Réka és Bálint újra betámadta és folytatódott a szórakozás. A hőmérséklet csökkenése és az arcba harapó szél feleségemet behívta a kocsi belsejébe, így egyedül maradtam a parton a naplementével. Vagy mégsem? Pár fotós ugyanis a semmiből megjelent illedelmes távolságból együtt csodáltuk és örökítettük meg a mindennapi csodát! Aztaaa!

Képzeld el, Kedves Olvasó! Kint vagy az Alpok lábtörlőjén, a Fertő tó küszöbén és nézed, ahogy a Nap átvarázsolja a táj képét, beleszivárog a fákba, fűbe, kavicsba, beléd, mindenbe. Miközben átszellemülve, megbabonázva élvezed a létezés minden pillanatát, sirályok vijjogását hozza feléd az éter. ÁÁÁÁ! Mi kell ennél több?! Idővel azonban a tűzgömb elbújt a látóhatár alá és az illedelmes szürkeség, majd az egyre konokabb sötétség vette át a helyét.

A mozdulatlanságba dermedt testet erős akarattal lehet csak a kocsihoz vonszolni, majd a hazafelé indulás protokollja következett. Ilyenkor jönnek a játszótérről jól ismert szlogenek. Na, még egyszer, na, még egyszer. Idővel ennek is gátat kellett szabni, mindenki elfoglalta helyét, s elindultunk hazafelé.

Nagy Kornél