A tél eltemetése után sokakban uralkodik el a napsütés iránti csillapíthatatlan vágy. Szívünk szerint már rég száműztük volna a vastag, nehéz nagykabátjainkat, melyet az utóbbi időben, mint kényszerzubbonyt húztunk magunkra. Reggelente ablakainkhoz sietünk és kérdően nézünk ki az üvegen, végre ránk köszön a várva várt tavasz?

De van, mikor csak egy újabb hólepedő ábrándít ki minket, elszomorodunk. Jómagam a felhők alatt nem tudok olyan dinamizmussal tervezni, mint a szikrázó napsütésben. A koszos, jellegtelen ég elfolytja a lendületemet, passzivitásba temet.
Van egy pont viszont, amikor azonban elfogy a türelem. Betelik a pohár és nem akarok tovább tetszhalott módjára így élni, lesz, ami lesz, fejjel megyek a falnak.

Üvölthet, ordíthat kint a szél, cibálhatja, rántgathatja a fák ágait, riogathatnak a fekete felhők és az időjósok megjövendölhetik a világ végét, mindhiába. Készülhet a tél egy újabb bevetésre, lehet a március fehér (ha már a karácsony nem volt az), mégis készülünk egy újabb túrára.

Március 11-én, 7 órakor menyasszonyommal és barátommal Behon Gáborral a hegyeshalmi Stettni-tó partján hidegtől reszkető lábakkal elindultunk egy madármegfigyelő sétára. A jelek alapján tollas barátaink sem törődtek az utótéllel. Alig tettünk meg pár métert, máris tengelicek vidám csapatának csilingelésére lettünk figyelmesek. A csontkeménnyé fagyott távcsöveinken hevesen dolgoztak kesztyűs ujjaink, így hamar ráfókuszáltunk a nálunk egész évben itt élő szárnyasokra. De nemcsak ők színezték ki szombat reggelünket. Zöldikék serege is tiszteletét tette a tó melletti fákon, kik fél szemmel követték a járőrözésre készülő vörös vércsét. A hegyes szárnyú, kis testű ragadozó láthatóan nem foglalkozott az énekesekkel, inkább a macskafogóból ismert Grabovszki nemzetség táborát igyekezett felkutatni.

Mi az akkor érkező szürke gém terveit próbáltuk kihámozni. Lassú, kimért szárnycsapásokkal megérkezett ugyanis a nem ritkán szoborrá merevedő tollas, ki hosszú lábát lógatva óvatosan ereszkedett le a fagyott tó partjára. Szegény, őt is biztosan megviselte a hosszú zord idő és kevés nyílt vízfelületet talált, hol kedvére csíphetett fel egy-egy uszonyost. Ki tudja, mióta kergeti délibábként a jóllakás illúzióját, amikor gyomrocskájában az éhség érzete hosszabb ideig elköltözik. A gémek egy csoportja a huzamosabb fagyok beálltával délebbre költözik, és akik itt maradnak, ha nem találnak táplálékot éhen halnak. Ő ezt pontosan tudta, ezért állt tovább, mert a jégpáncélon egy folt sem akadt.

Két fácánkakast viszont nem érdekelte a hideg. A faházhoz visszatérve ugyanis a hímeknek valami nézeteltérésük akadt és fizikai elégtételt vettek egymástól. Szárny, szárny ellen, láb, láb ellen folyt a heves küzdelem, aminek csak a mi közeledésünk vetett véget.
A Stettni-tó madárvilágát persze még messze nem merítettük ki. Seregélyek, szarkák, balkáni gerlék és megannyi megszámlálhatatlan tollas élte itt életét.

Mi mégis elbúcsúztunk tőle, mert vártak már ránk a látóhatáron túl. A csatornának vettük az irányt és araszoltunk felfelé az osztrák határ irányába. Jobbra a szántóföldön mezei pacsirták rég nem hallott strófáiban gyönyörködhettünk. Előttünk a természet védelmének címer madara virított a világos tájból. A hófehér nagy kócsag komótosan lépegetett, miközben tőle balra tőkés récék heves hápogása hallatszott. Az idillikus környezetre a Nap is kíváncsi lett, így erős karjával odébb tessékelte a nemkívánatos felhőket. Az égbolt kiderült és ő mosolyogva integetett le hozzánk. „Ez az fiatalok!” – kiáltotta. „Jól tettétek, hogy kijöttetek. Kellemes kirándulást!”

Lehet ennél szebb az élet? Lehet, ha eszünk is valamit. Elővettük hát a gondosan elkészített szendvicseinket és rövid idő alatt megalapoztuk a további energiaszükségletünket. A jóízű reggelizés után újabb csodák vártak ránk. Cinegék, citromsármányok, rigók, harkályok, predátorok tucatjai kerültek szemünk elé és volt, hol bizony egyszerre két távcsővel sem láttuk volna mindet. Előttünk, pl. egy kék cinege bohóckodott kedvére, mellettünk őszapók kedves családja ugrándozott az ágakon. Az addigra már felemelkedett, kiengedett nedves avarban járva egy régi ismerősre is rátaláltunk. A katicabogár még töredezett, lomha mozdulatokkal, de láthatóan ébren indult el a maga útjára. Aranyosan bukdácsolt át a nedves faleveleken.

Az első jó idő több túratársat is kicsalt a terepre. Találkoztunk Jakab Zoltán barátunkkal is, ki szintén az ébredő természet megfigyelésére vállalkozott. Ő is kíváncsi volt, idén milyen titkokat lehet felfedezni a Hegyeshalom környéki tájon, ezért együtt vonultunk tovább.

Ha minden élményünket papírra vetném, ami akkor aznap délelőtt történt, pl. négy egerészölyv fölénk körözése, vagy az előttünk kb. húsz méterrel álló, majd menekülő őz látványa, hát kevés lenne ez a spirálfüzet, amit itt most töltögetek. Nem teszem. Megőrizzük magunknak, de ki tudja, talán majd egy nyári tábortűz mellett piruló szalonna és egy finom gyümölcs tea társaságában felszínre hozzuk őket. Kedves Olvasó! Ne legyen „kiszolgáltatott”! Lépjen bele a bakancsába és Ön is szerezzen magának hasonló élményeket! Fedezze fel, mit rejt környezetének élővilága! Szívesen várjuk tagjaink közé is! Boldogan bemutatjuk tollas barátaink szeretetre méltó világát.

Remélem, mikor az augusztusi éjszakában csillaghullást nézve, parázsló tűz körül ülünk, Ön is egyre több hasonló élményeket fog megosztani velünk. Így legyen!
Madárbaráti üdvözlettel:

Nagy Kornél