....de ezekre többnyire legyint a szív. Oké, majd később. Eljön azonban az az idő is, mikor nincs betervezve eget rengető megatúra, de mégis olyan kalandozásfélét kívánnak a tappancsok. Ilyenkor kell előásni ezeket a helyeket, s rájuk szánni pár kilométert.

Így történt egy napsütéses novemberi délután, hogy a Jánossomorja utáni hosszú egyenes egyik elágazójában kíváncsi arccal belebámultam a messzeségbe. A lábak mohón kezdték falni a rájuk váró feladatot, lelkesen tolták maguk alá a földet. Az ujjak is izgatottan hajoltak rá a kereső távcsőre, s várták felülről a parancsot! Eszközt a szem elé! Ez az ukáz azonban még véletlenül sem hangzott el. Mitévők legyünk most agy? Érdeklődtek a végtagok. Semmit, csak haladjunk előre. Erre ugyanis rajtunk kívül más nem tolta be magát. Tollasnak még a nyomát sem látták.

Oké, dolgoztak a derék alatti botok, nyomták szüntelen, mígnem egy táblával, később egy másikkal találkoztak. Jé, megjöttünk, itt van a tanösvény. Lássuk, miről regél ez a környék? Elsőként pár pad és asztal mutatta, itt már lehet valami. Idővel egy víg kedélyű csuszka kiáltott le a fa válláról. Üdvözlégy, vándor! E rövid farkú karakteres tollassal találkozni látszólag nem egy nagy kuriózum. Ha viszont elárulom, hogy Ő az egyetlen fajunk a környéken, mely fejjel lefelé, azaz csúszkálva tud közlekedni a fán. Az már jobban hangzik. Ő bizony nem egy Kolumbusz Kristóf. Néhány négyzetkilométeren éli le az életét egyetlen egy párral. Hmm! S akkor még nem is vertük nagydobra a fészekfoglaló technikáját, mely során, ha nagyobb madarat talál álomviskónak vélt lyukában, hát megvárja, míg távozik, majd utána sárral beszűkíti a bejáratot annyira, hogy csupán ő férjen be. Hmm, máris nemcsak egy csuszka lesz, hanem a furfangos madár, mely jobban cselezi ki ellenfeleit, mint Ronaldo.

Az út, mely a fák közé hívott még kellően csábító volt ahhoz, hogy kövessen, így hát elindult a lehullott falevelek zörgetésének élvezete. Ilyen úton csendben haladni lehetetlen. Amerre megy a test, azt tuti mindenki tudja, igaz első szakaszokon ebből semmi gond nem volt, hiszen holdbéli üresség ült a tájra. Idővel azonban, mintha kinyíltak volna az eddig bezárt ablakok, imitt-amott az ablakszárnyak kettényíltak és kezdődött a műsor. Elsőként a kerékpár láncának leesésének hangját utánzója került a távcső kereszttüzébe. Kárpát-medence legdélcegebb énekese a léprigó szállt a fák csúcsára és onnan mustrálta a betolakodót. Miféle szerzet lehet? Lesegetett, majd idővel, huss, elillant kedvenc helyére a parazita fagyöngy zöld gömbjébe.

Semmi gond, azért a stafétabotot röptében átdobta a nagy fakopáncsnak, ki büszkén élt vele, s ő is kiült egy fa ágára. Tessék, lehet csodálni! A fakopin pedig szintén van mit szeretni. Igaz, briliáns szoftverét hiába keressük, ő nem egy varjú. Persze gyagyának sem mondanám, sőt, megvan a magához való esze, igaz, mi emberek néha nem látunk harkály szemmel. Amikor például egy oszlopot kalapál hevesen, nem hamit keres, hanem annak a tárgynak kiváló hangzása van, amivel magához tudja csalogatni a tojót.

Az égen azonban megjelent egy nála jóval termetesebb klasszikus kampós csőrű, melytől a környék kisemlősei belefújnak a vészkürtjükbe. Egy hang, mely csak annyit mond: - „Kiőő, kiőőő”! S egy mezei pocok tudja ki ő! Az egerészölyv lomha szárnycsapásokkal ringatta magát fent a levegőben. Micsoda kettőség! Lustán, komótosan, szinte vontatottan, mindezzel szemben viszont olyan pehely könnyedséggel, súlytalanul, mintha csak lebegett volna. Hmm.

Kevés gyufásdoboznál nagyobb kétszemű lény van, ki erre nem kapja fel a fejét. Közéjük tartozott az őzike, ki az útra visszatérve kikandikált a sűrűből, majd mivel hangtalanul igyekeztem ott lenni, nekiállt vacsizni. Valami finomat találhatott, mint a csikós kezei közé került gémeskút, úgy bólogatott szüntelen. Néha felnézett, majd falatozott tovább kedvére.

Idővel azonban a fény kezdett kiiszkolni a területről. Holott a terület bejárása megtörtént, az estét mégsem itt, hanem pár ezer méterrel keletnek szerettem volna tölteni. Így kapcsolók spuri üzemmódba állítva, rohanás vissza a kocsihoz. Brr, és már indulás is tovább.

Rég volt már, mikor Nyirkai – hany madarainak harsány hangjai áramlottak be a füleken. Ennek is megvannak a maga szigorú okai. Az itt található madárvárta nem egy ugribugris hely. Aki ide felfészkel, annak bizony moziként érkezik az élmény, nem ő megy utána. A család többi tagjának azonban szoborrá változva kizárólag a madarak megcsodálása nem jelent katarzist. Így viszont, hogy egyedül érkezik a természetbarát, egy dolgot tehet. Gyerüüüünk!

Az út a parkolótól a lesig hosszú. Az élmény azonban mely ott vár, olyan biztos, minthogy kétszer kettő néha öt. Addig viszont nyílegyenes vonalon, mintha ágyúból lőnének rád, úgy csapódtak be az ingerbombák. Itt egy ragacs száll be arra a kiszáradt ágra, s rakassa le veled az állványt, majd fejed fölött ötvenes lúdcsapatok lilikelnek el, mely miatt szintén megállsz, hiszen ezért jöttél. Zúgnak erről-arról, s a szíved megállást, fejed a továbbhaladást kiálltja.

Egyszer csak a talpak alatt a madárvárta lépcsői, a Hanság rehabilitácó fölött állsz. Pont időben! A Nap ugyanis, mint egy igazi úriember megköszönte a területnek, hogy egész nap ennyi szépséget mutatott neki és mindezért jutalomból kezet csókolt neki. Az egymástól való búcsúzás pillanatában könnycsepp csordult ki mindkettőjük szeméből, mely arannyá változva porladt szét és hintette meg permetével a tájat. Mi ez, ha nem varázslat!

Ez pedig látható, hallható, tapintható, ízlelhető, felfogható, a maga színtiszta valóságában tapasztalható. Nesze neked nagy filozófia, meg az élet és boldogság keresése. Csak ide fel kell jönni és a választ átnyújtja neked a Természet!

Képzeld el, Kedves Olvasó, hogy becsukod a könyvet, melyet veled együtt családoddal, szomszédaiddal, barátaiddal és az utcán császkálókkal együtt írsz. Ez most nem kell. Látod ott azt a másikat, azt a szép zöldet. Nyisd ki és lapozzál a Nyirkai – hany fejezethez. Ott estéről írnak benne. Amint a sötétség lassan puhán kezd rápöffeszkedni a nádasra. A ludak mintha extra adag koffeint kaptak volna, úgy élénkülnek fel és heves gágogás lesz úrrá a tájon. Hmm!

Egyszer csak egy behúzott nyakú, hosszú lábú szárnyas jelenik meg a képben. Egy szürke gém száll be a les elé és hegyes csőrét a vízben úszó kopoltyúsok felé irányozza. Áll mereven és figyel. Akár csak te, várod a pillanatot, amikor bamm! Belevág a vízbe és egy tenyeres keszeget kap ki. De ez itt kérem a valóság, s nem a természetfilm csatorna. A viasszá vált madár csak áll áll, majd felkerekedik, s pár méterrel odébb száll. Ott a vízben egy csapat megmenekült.

A sötétség egyre markánsabban mutatkozik, s nem jön egyedül! Hozza magával örök társát, a hideget is. Az erőt, mely lehúzza a hőmérő higanyszálát és felhúzza a kabátod cipzárját. Idővel az állványos távcső egyhangúan kijelenti. Mára ennyi, nincs több fény, pakolhatsz. Ott belül valami viszont fürdik az örömben. Az egész hangulatban, mely ebből az egészből kikerekedett. Ott fent a madárvártán szemlélője lenni ennek az egésznek, csak szemlélője! Érdemes kipróbálni, csak úgy…

Azonban van, amikor már a kesztyű és a nyakig behúzott kabát sem segít. A didergés remegéssé alakul, nincs mit tenni. Megköszönni a tájnak, hogy ennyi mindent adott, s elindulni visszafelé. Azon a hosszú úton. Az első pár száz méter a központi fűtés beindításáról szól, majd jön a magányos séta a sötétségben. Itt kérem, minden megeshet. Amikor találkozol magaddal, az már kíváncsiság és bátorság dolga, hogy ki mennyire tud és akar lenni őszinte magához. Ez az út messzire vihet. A parkoló azonban egyre közelebb ért. A tó túloldalán már itt-ott lámpák hirdették, ebben vagy abban a házban hétvégézni jöttek a lakók. Idővel plusz két izzó is megvilágította az utat, igaz, ez nem sokáig. A fény ugyanis hazafelé fordult, s követte a nyomot, mely egészen a házig vezetett.