Mint a Duna, hömpölyögtek Benned az érzések és alig vártad, hogy ez a hatalmas víz találkozhasson a tengerrel, óceánnal. Ha nem is ennyire intenzíven, de mint egy megduzzadt patak, úgy töltődik meg hétről-hétre a természetjáró szíve azzal a jóleső izgatottsággal, mely kiviszi őt a zöldbe.

Ilyen hosszú bevezető szolgáljon hát magyarázatul annak a ténynek, hogy az erdőkerülő szeme miért pattan ki tavaszi rügyként még az éjszaka határán. Majd orra beleszagol a levegőbe, s érzi, talpon van a helye. Öt óra tájban már a város határában kanyargó Mosoni–Duna dolmányos varjúi méltatlankodtak érkezésem miatt. Mi a fenét keres ez itt, kááárálták. Titeket! Igaz már őértük sem kell a világ végéig bandukolni. Ugyanis, ahogy a feketerigók, barázdabillegetők is egyre gyakrabban kerülnek szem elé, a szürke mellényes társaság egy–egy bátrabb tagjai is Kolumbusz Kristófként fedezi fel a számukra új élőhelyet. Jó pár éve még csak a településeink közti szántók fa soráig kellett utaznunk értük, mára a házaink közt, olykor már a parkoló autók árnyékában is találkozhatunk velük.

A balkáni gerlével már régebbi a kapcsolatunk. Igaz, vele sem futhatott még össze se Mátyás király, sőt még Kossuth Lajos sem a Kisalföldön. A múlt század első felében jelentek meg nálunk az első példányok. Azóta olyan jól érzik magukat, hogy bárhol összetalálkozhatunk velük. Szegény vadgerlénket, kik előttük itt éltek, ki is szorították a városokból az erdőszélekre…

Azonban nem csak ő haverkodik össze a kétlábúval. Pár éve még kerekre nyílt szemekkel figyeltük Tata városának egyik cérnavékony vízcsíkjában egy nagy kócsagot, ki valahogy ott kívánt tartózkodni. Lám pár év és már nekünk is lett házi bejáratott szürke gémünk. Holott a Szigetköz vadul benőtt helyein még majdhogynem fekete gólya félénkséggel viselkedik, már távolról elröppen, ha kukkerest lát, vannak példányok, melyek sziklaszilárd eltökéltséggel, mint végvári katonák ott állnak a folyóparton és rendíthetetlenül riogatják a környék uszonyosait.

Mennyi, de mennyi madár így első ránézésre, pedig még ránk sem mosolygott a nap. Mi több, az sem derült ki, hogy merre járunk. Ez egy kicsit szándékos volt, hiszen a meglepi része. Ezúttal ugyanis nem messzebb, mint itt, Mosonmagyaróváron a városközpontból a Biczó felé vezető útra hívlak meg egy sétára. Az ember azt hinné, hogy nem egy nagy kunszt.

Hiszen erre nap, mint nap elmehetünk. Ismerjük is minden sarkát, szegletét. Akár csak veled együtt élőket. Gyerekeidet, párodat, szüleidet, barátaidat. Az évben azonban van egy-két alkalom, amikor kicsípik magukat. Például egy bálba mentek. Megjelenik előtted és szinte csodálkozva nézel rá. Tyű, a mindenit. De jól nézel ki! Ilyen csinos társsal élsz nap, mint nap! Pontosan ez a látvány fogadja azt, ki ünneplőben találkozik a Mosoni–Dunával pirkadat előtt. Ugyanaz a táj semmiben sem változik, mégis eláll a lélegzeted és csak nézed, nézed, nézed, nem hiszel a saját szemednek! A természet azonban nem csapodár férfi, se nem könnyűvérű nő. Ő csak azok előtt mutatja meg igazi báját, kik szemük sarkából hamar kicsapják a csipát és lábukat a többiek előtt vetik az ő földjére. Akkor azonban elájulsz tőle.

Képzeld el, hogy megjelenik előtted színtiszta ruhában. A zöld az igazi zöld, a barna igazi barna, a kék igazi kék, a fehér igazi fehér. Ekkora baromságot, hőkölhet fel elsőre az, ki még nem látta igazán a színeket. Azonban a Napunk megérkezése előtt, alig mozog valaki az utcákon. Szinte, mint egy üde élő, de mégis üres és mozdulatlan világba csöppennél. Mivel sem autó, sem biciklis, sem gyalogos, a hang is minimális. Nem érkezik beléd azaz őrült mennyiségű inger, mely máskor arra figyelmeztet, „húzódj le”, „köszönj,” vagy épp „tempózz”. Ebben az időben mindez még alszik, csak a Természet van és te. Ekkor látod meg az ilyenkor amúgy is élénkebb valódibb színeket és adsz jelentőséget egy csobbanásnak a vízben, egy szárnysuhogásnak az égen. Ezeket a jeleket észrevéve pedig rájössz, micsoda helyen élsz. Nem is hitted volna!

Ja, kérem, hogy közben ott egy klü klü klü klü–ző zöld küllő. Igen ez az alkalomhoz illő fülbevaló, melyet megcsodálsz így egyben. Amint az a harminc centis erős csőrű kiül egy ágra. Hmmm! Tökéletes kép! Nicsak, ott a fahíd utáni szederfán meg egy fekete harkály szállt be. Aztaaa! Hát ő a favájók királya! A legnagyobb testű odúmester, ki szemed láttára ott dolgozik a fán. Micsoda hangulat!

A kíváncsiság azonban tovább taszigált. Oké, oké! De mi lehet az erdősávon túl? A jó öreg Nap nyújtott kezet, az Engler-hídra kanyarodva. Akkor még ő is barátságos arcát mutatta, s jámbor tekintetével noszogatott tovább, tovább mondván, egy két óra és leperzselem a fejedet! Szót fogadva irány a sétány, melyben egy sárgarigó köszöntött a túloldalról. Jééé, hát Te is itt laksz? Hurrá! Kunkorodik fel akaratlanul is az ember szájának a sarka.

A gondolat azonban tovább zakatolt. Figyusz, mi lehet ott kint az itatónál? Múltkor, mikor arra jártunk, két nagy kócsag nézett farkas szemet a kopoltyúsokkal. Talán most is ugyanezt teszik! Hmm, lássuk! Állít a madárbarát egyet a gyorsító kapcsolón, majd még kettőt és egyszer csak a cirkusz téren liheg a törzs, a kéz, a nyak és a fej a lábak után. Amint odaér vadul pásztázza a vizet, de még egy szárcsa sincs, ki pofámba röhögne. Persze, aki már többször járt ki éles terepen, tudja jól, nem kiállításra megy. Itt szubjektív lények kegyeiért esdeklünk. Ha akarja ott lesz, hát ezen alkalommal nem akarta.

Az idő azonban nem állt meg. Mi több, egyre gyorsabban szaladt tovább. Ami azonban nem lett volna gond, csakhogy kezében volt a zsinór, mellyel egyre följebb és följebb húzta vele a Napot. Amint pedig nyolc óra környékére értünk, bizony legközelebbi csillagunk belekezdett…

Egy igazi madárbarát azonban mindent kibír, hizlalhatnánk egónkat ezzel a sületlenséggel. Holott könnyű hátizsák szinte csak lengett a vállon, de a vízcseppek egyre kövérebbek lettek a homlokon. Lassan elkezdődött az árnyékok keresése, no meg a hol fordulunk meg című játék. A lábujjakat segítségül hívva sem hiszem, hogy menne megszámolni, hányszor nyomdázott már a tappancs ezen a terepen. De mégis, na, addig a házig, majd a következő fáig. Túl nagy tétje azonban ilyenkor már nincs. A madarak ugyanis nem akarnak hősködni. Ha meleg van, befogják a csőrüket és tojnak rám egy nagyot. Egy két cinke még elkiabálta magát és egy kis bújócskázásra invitált, amit persze nem illik visszautasítani, nehogy megsértődjön. Lassan azonban a meleg őket is piano üzemmódba kapcsolta, így nagy levegő. Szép volt ez az út felsóhajtások közepette, hátra arc.

Igen ám, csak egy újabb hang csiklandozta meg a dobhártyát. Hoppá! Ezt nem tollas okozza. De ki? Új erőre kap a kíváncsiság, mohón fürkészi a fák ágait, de semmit sem lát. Na, jó… Mehetünk… A fül azonban újra felordít. Állj már meg!! Fejet föl! Tuti, hogy ott van!!! Szegény fej tekereg, szinte bebújik a lombok közé. Egyszer csak kukuccs! Két fekete apró gombba ütközik, kinek gazdája tuti kajánul kuncog magába. Mi van! Csak most vettél észre? De nem smucig, önző. Engedi, hogy nézzem a szőrmés mókust, miközben épp a reggelijét fogyassza. Ott rágicsál, közben lepislant, mi az érdekes abban, hogy eszek?

Egy ideig még engedi, mi több pózol a kamerának, majd jóból is megárt a sok alapon fordul egyet és hopp, elillan egy olyan útra, melyet csak a mókusok ismernek.

Újra indul a szervezet, s hamar felfalja a hazáig vezető utat. Otthon már mindenki felkelt, s bizony eljön az ideje az első étkezésnek. S igaz, mondhatjuk, itthon vagyunk, de a gondolatok még valahol kint kóborolnak valahol, s ki tudja, mikor érkeztek csak újra haza.