Valahogy így történhetett meg, hogy egy családi látogatás után hazafelé, Komárom után nem követtük a Kisalföld felé vezető legrövidebb utat, hanem ahogy egy tisztességes esőfelhő, elindultunk a Duna irányába.

Koppánymonostor neve hallatán többségünknek az erdőt jut eszébe. A vaskos monstrumon túl azonban létezik egy másik hely is, mely kevesebb kétlábút, de több tollast vár. A Szent Pál-sziget nem cseng ismerősen a szigetköziek többségének fülében, mi sem hallottunk róla hangzatos ódákat. Ha viszont már erre jártunk, kopogtassunk be ajtaján.

A kocsi lerakása után egy kutyus jámborságát teszteltük, ki őrségként lapult az út szélén, de mint kiderült nem ránk várt. Békésen tovább engedett… Nem bántuk, főleg az első méterek megtétele után, hiszen a magasabb partról kisebb rálátás nyílt a Dunára. Majd leereszkedtünk hozzá és pacsiztunk vele egyet. De mekkora vagy Barátom! Ez már döfi! Tágas bő ruhája alig fért el a hátán. Milyen érdekes, hogy az ember évtizedek óta incselkedik vele, hol szorosabb, hol kellő tisztességes távolból lép vele kapcsolatba és azt hisszük, megismertük. Majd pár kilométerrel lejjebb állunk és partján szembesülünk, hogy alig tudunk róla valamit. Ilyenkor jövünk rá, a szigetközi Duna csak egy kicsiny része az egésznek. Hiszen ő is egy, két, három forrásból valahonnan elindulgat, majd ki tudja, hányféle kalandon át keveredik el hozzánk.

Általában nálunk mutatja meg legbarátságosabb arcát, mikor a mellékágak között játszadozik velünk. Itt azonban már komoly úriember módjára hömpölygött, s ki tudja, talán már kereste gardróbjában a szmokingot és a propeller nyakkendőt, hogy Esztergom városán méltóságteljesen átmasírozhasson. A Dunakanyarban talán túrafelszerelésre vált, Pilis és Börzsöny közt elámul ő is a meseszép tájon. S ki tudja, mit érezhet akkor, mikor a Dobrudzsai-deltában megérkezik és kezet nyújt a tengernek? Mennyi, de mennyi kalandban lehet rész?

Mi pedig ott álltunk mellette és figyeltük útjának egy apró darabkáját. Azonban kíváncsiságunk tovább lökdösött, elsőként vissza az útra, majd egyre beljebb a sziget gyomrába. De nem csak mi gondoltuk így. Kalandor családok, romantikát kereső ifjú párok és sebességet hajszoló kerékpárosok, no meg nyugalom és uszonyosok után kutakodó horgászok is osztoztak az élményben.

Az étvágyunkat egy jó kis tocsogós terület hozta meg, majd egy kis ártéri erdő feeling után egy kisebb falunyi mező tárult elénk. No, itt aztán szabadon futhatnak el a szemek a messziségbe. Emellett persze rendre fölfelé is meredeztek, s nem ok nélkül. Az égen ugyanis egy óriás jelent meg. Ha addig kevés madaras élményünk is gyűlt össze, megkaptuk cserébe a réti sast, méghozzá párban. Mindenért pótolt. A trónok trónján ülő szárnyas lassú tekintélyt parancsoló mozdulatokkal evezett a harsány felhőktől változatos égen, miközben szeme sarkából tudta, hogy csodáltuk őt. Nála jóval szerényebb méretű vörös vércse látványa is aggasztotta a környék állatvilágát. Igaz, ő a réti sassal ellentétben nem halakra vagy vízi madarakra fókuszált, hanem kisemlősökre fente kampós csőrét.

Mi a szemünkkel keresgéltük a rét végét, melyet idővel megtaláltunk. Most a lábon volt a sor, hogy elvigyen odáig. Az út idővel elfogyott, majd jöhetett az erdő. Az óra lassan egyre hangosabban ketyegett és tudtuk, az útnak ez még csak pontosan a fele. De talán nem is esik olyan nehezen megfordulni egy ilyen helyen. A vad Bakony meredek kaptatóin, a Balaton megunhatatlan panorámájában gyönyörködve szakad meg az ember szíve igazán.

Így viszont, hogy nekünk is van otthon egy Szigetközünk, melyhez millió élmény köt, s ismerjük zegzugát, elég, ha simán megáll az ember és kész. Körbenéz, s tudja a környékbelieknek ez az ő emlékraktáruk. Szépen megfordultunk, majd a megismert úton elindultunk visszafelé.