Beregszászi Balázs levéltáros írásából derül ki a hivatalos átcsatolás teljes története:

135 éve, 1884. március 29-én nyert szentesítést az 1884. évi VII. törvény, amely „némely megyék határának egyes községek és puszták átcsatolásáról rendelkezett”.
Ebben szerepel 1. §. 1. alatt hét Pozsony vármegyei alsó-csallóközi község: Darnó, Kiliti, Kisbodak, Lipót, Püski, Remete és Zselyi, melyeket Moson megyébehelyeznek át.
Ugyanekkor kerül Pócsfalva (Flanschendorf) Moson megyéből Pozsony megyébe.
Természetesen nem előzmény nélküli a közigazgatási átcsatolás.

A Duna menti települések állandóan ki voltak téve az árvizeknek. A Pozsony megyei, de a 19. századra már a Duna jobb partján lévő települések a károk megelőzésére vagy megtörténtük után, a két szomszédos megye Pozsony és Moson - ha nem is mindig - de egymásra utalva, egymást kisegítve enyhítették a károkat és végezték a helyreállítási munkálatokat.

Az első közigazgatási átcsatolásra már a szabadságharc idején sor került.
1849 augusztusában Króner Lajos Mosony és Pozsony vármegyék közös királyi kormányzó biztosa, a hét Pozsony megyei alsó-csallóközi község előfogatait, a császári hadsereg számára, Moson megyéhez állítatta ki, majd őket 1850-től ideiglenesen közigazgatásilag is Moson megyéhez csatolták. Tíz év ideiglenes állapotot követően, a települések - történelmi hűség miatt - kerültek vissza Pozsony megyéhez. A két megyei delegáció hivatalos átadás átvételt is tartott Kilitiben, a községházán 1861. január 25-én.

A hét község újra Pozsony megyei léte, a későbbiekben azonban már nem volt észszerűen fenntartható. Tíz év múlva Darnó, Kisbodak és Püski kérelmezték a Moson megyébe való visszacsatolásukat. Indokaik közt leginkább a tetemes költségekkel járó közlekedési hátrányokat említették, miszerint a megyeszékhely Pozsonyba az ügyek intézése (telekkönyv, árvapénztár, stb...) szárazföldön oly távol esik, hogy kocsival egy nap sem lehet megfordulni, azt ráadásul Moson megyén keresztül kell megtenniük (Kiliti-Rajka közti réven, majd onnan a Buda - Bécs közti országúton). A járási székhely Dunaszerdahely, pedig még messzebb van. Igaz ugyan, hogy onnan csak az öreg Duna választja el őket, azonban a csónakon való átkelés életveszélyes. Nyáron is nemhogy még télen, amikor hónapokig megszűnik az átkelés lehetősége. A hivatalos ügyek határidejére (bíróság) képtelenség a pontos megjelenés lehetősége is. Ez fordítva is igaz, ha a hivatalnokoknak kell kiszállni a községekbe, mert a rendezetlen közlekedési viszonyok hátráltatják az ügyek elintézését.

A tőszomszéd Moson megye székhelye Magyaróvár viszont közlekedés szempontjából jó fekvésű, közel egy órányira fekszik, adózás tekintetében már rég óta ide adóznak. A szigetközi lakosság kereskedelem céljából a heti vásárokra a Moson megyei piacokra járnak, mely alkalommal egyéb ügyeiket is elintézhetnék, ha Moson megyeiek lennének. A nagyon rossz körülményeik orvoslására kérték a kormányt és az országgyűlést, hogy a helyi viszonyoknak megfelelően minél előbb kerülhessenek át közigazgatásilag Moson megyébe.
Természetesen Moson megye örömmel vette a kérést, ami terület növekménnyel és a lakosságszám emelkedésével járt.

Közel másfél évtized múlva, 1884-ben született meg a várva várt döntés, az 1884. évi VII. törvény, mely többek közt a hét szigetközi településről is rendelkezett. A megye járás beosztása tekintetében az alsó hat községet a magyaróvári járásba sorolták, Kiliti egyedüliként került a rajkai járásba. Országgyűlési választási kerületek tekintetében hasonlóan a járásbeosztáshoz, a hat község a magyaróvári kerületbe, Kiliti pedig a zurányi választókerületbe került.

A hét Pozsony megyei község hivatalos átadására Moson megye részére, május 19-én került sor Püskin.

1919-ben a még a Duna jobb partján lévő Cikolasziget, Nagysziget, Galambossziget, Doborgazsziget és Sérfenyősziget külterületi lakott helyek, önként kérték a bal parti anyaközségeiktől való elszakadásukat, Pozsony megyéből Moson megyébe és a magyaróvári járásba való tartozásukat.

1920-ban kerülnek végleg Moson megyébe, mert a Duna bal partján lévő anyaközségeik, úgymint Doborgaz, Keszőlcés, Tejfalu és Vajka csehszlovák megszállás alá kerültek. A jobb parton, Magyarországon maradt külterületeiknek pedig, mint önálló községeként kellett létezniük.

A Szigetközt szorgalmas magyar nép lakta, mely a legmostohább viszonyok közt lakott.

Az évi két áradás hozta a földekre a ködöt és a gabonarozsdát, ez jelentékenyen érintette a főként őstermelésből élő lakosságot. Kívánatos lett volna az embereknek, hogy az állattenyésztés és az állati termékek készítésére és értékesítésére térjenek át, de ennek akadálya volt az őszi és téli bizonytalan közlekedés.

Magyaróváron 1900-ban kezdte meg a működését a Patrongyár (ma Mofém), melynek szüksége volt a munkaerőre, hiszen ezernél is több gyári munkással számoltak, de több hetes vagy hónapos kiesés esetén - a révek téli szünetelése miatt - egyetlen iparvállalat sem foglalkoztathatta a szigetközi embereket. Munka és foglalatoskodás hiánya esetén pedig fenyegető veszély volt, a lakosság amerikai kivándorlása is.

A Szigetközben lévő települések nagy-dunai elszigeteltsége ugyan megszűnt a Moson megyébe átcsatolásuk által, azonban a Mosoni-Duna, ha kisebb mértékben is, de továbbra is közlekedési nehézséget jelentett a lakosság részére a megyeközpont felé. Ezt lett volna hívatott enyhíteni a Szigetközi Helyi Érdekű Vasút Győrtől Magyaróvárig, amit 1907-ben gondoltak ki, az 1906-ban átadott Halászi-hídon átvezetve, azonban ennek tervét 1914-re elvetették - nem a háború, hanem bizonyos részek érdektelensége miatt.

A mosoni-dunai réveket a 20. század folyamán felváltották az állandó hidak Kiliti és Rajka, Halászi és Magyaróvár, Kálnok és Moson, Magyar- és Horvátkimle (Darnózseli, Hédervár), Mecsér és Ásványráró Dunaszeg Dunaszentpál között.

Egyedül csak a Magyaróvár és a Kálnok közti rév helyén nem valósult meg az állandó híd, pedig erre is voltak elképzelések az 1920-as évek elején.

Az állandó hidaknak köszönhetően megszűnt a Szigetköz elszigeteltsége olyannyira, hogy a földrajzilag nem Szigetközbe tartozó Mosonmagyaróvár várost szokták a Szigetköz fővárosaként emlegetni, pedig annak csak a kapuja.