Szigetköz, szeretlek irodalmi pályázat: Dr. Nagy István országgyűlési képviselő, a Földművelésügyi Minisztérium államtitkára 2016-ban irodalmi pályázatot hirdetett a Szigetközben, Mosonmagyaróvár és környékén élő iskolások számára.

A pályamunkákat három tagú zsűri bírálta el: Kerék Imre költő, Szabó T. Anna költő, műfordító és Tóth Krisztina költő.

Kun Olivér
Mosonmagyaróvár
Szigetköz Szeretlek
II. helyezett

Doborgazi színjáték

Átlagos reggelnek indult ez a nap is a doborgazi táborban. Amióta felsős tanuló vagyok, minden nyáron itt töltök egy hetet az iskolámmal. Az élmények miatt, melyek megszépítik a nyaramat, kihagyhatatlannak tartom. A zátonyi fürdőzésekkel egybekötött strandfoci, kavicsgyűjtés, lángos, fontos kellékei a szünidőmnek.
A csodás, ám kimerítő programok ellenére, ezen a napon különösen korám ébredtem fel álmomból. Az órám néztem, ami hajnali négyet mutatott. Lakótársaim mélyen aludtak. Úgy döntöttem elhagyom faházunkat, kimegyek és megnézem az élet színjátékát. Hiszen a korán kelők jutalma egy csodás szigetközi színdarab, amely ott bontakozik ki minden reggel a nézők szeme előtt, már ha észreveszi valaki.

A tölgyfák mögül a nap még csak most kezdte el felkapcsolni a színház fényeit. A focipályát pocsolyák borították a tegnapi esőzések után. A kapu tövében egy fűszálon, apró nyolclábú színész próbálta szövő-fonó szerepét a színfalak mögött. A felső kapufán épp három lusta hang-technikus feketerigó bemelegítés helyett sütette a hasát.
A röplabdapálya nedves homokjában lépéseim mély lábnyomokat hagytak. A háló alatt a színház portása, egy erdei egér rágcsált reggelijeként magvakat. Inkább elkerültem, nem szereti, ha bárki túl közel merészkedik hozzá, egyből visszaszalad az erdő mélyébe.
Haladtam tovább a színpad felé. A színház egyik díszletén, egy csodás nyársfán egy vörös mókust véltem felfedezni. Vacogó foga alatt, valamiféle nyelvgyakorlatot mormoghatott, készült a hamarosan kezdődő előadásra.

A kavicsút szélén egy éti csiga családot vettem szemügyre, akik éppen a lefoglalt ülőhelyeik felé igyekeztek. A kavicsok közül nemrég bújtak ki a föld alól néhány gyermekláncfű, idén velük bővült a színház kelléktára. Kezdés előtt még volt egy kis időm sétálni a teátrumban. Az egyik próbafülke, azaz faház falán két katicabogár és boszorkánylepke próbálta vadonatúj színes ruháját, hogy elegánsak legyenek a fellépéskor.

Egyre közeledtem a vörös függöny felé. Tőlem balra a félig víz borította pingpongasztalon egy idős postagalamb a tegnapi nézők ropi maradványait majszolta.
Elértem a tábor bejáratához, a vörös függönyhöz. A tábor területét tilos elhagyni engedély nélkül. Ez a felirat kissé kopottan, de már évek óta a kerítésen lóg. Én már elültettem a gondolat magvait magamban, miszerint felmegyek a színpadra. Jobbra volt a tanári lak. Egy ablak éppen nyitva volt, úgy döntöttem, hogy benézek rajta. Csupán szuszogást és horkolást hallottam. Hirtelen egy kezet láttam megemelkedni magam előtt, azonban csak egy ásító száj felé nyúlt. Senki sem látott… Remegő kézzel megfogtam a korlátot és önkéntelenül, átugrottam a kapun. Izgalom járt át.

Színre léptem az élet színpadán. Eljött az én időm. Úgy éreztem, mintha mindenki csak mellékszereplő lenne, ezúttal enyém a főszerep. Megtettem első lépéseim. A madárkórus nekilátott énekének, a nap felém fordította a reflektorok fényét. A szél mozgásba hozta a tábor kelléktárát, a fűzfákat, nyársokat. Mámorító érzés fogott el, egyre többet akartam, így kimentem a Zátonyi starndhoz.
A strandon néhány fiatal falubeli, aki nem volt kíváncsi a műsorra, kis, lapos kavicsokkal kacsázott. A vízpart szélén, két-három színes, kissé rozsdás vízi-bicikli dölöngélt, kikötve egy földbevert, vastag szögre. Bizonyára, ezek képezhették a már régóta nem használatos kellékeket a természet színházán belül. A fiatalok nevetgélve elszaladtak, hirtelen csönd uralta a partszakaszt. Alszik a strand. Csupán a fák susogását hallom a fülemben.

A csendet színészporontyok, egy tucatnyi kiskacsa töri meg hápogásával. Ekkor mögöttem egy hasító hangot hallok, egy hód kezdett neki az egyik fának. A parti díszletre rászállt néhány fülemüle és dalra fakadt. Mintha az élet zenekara kezdett volna el játszani.
Az ég fehér, bárányfelhős díszletei között megjelent néhány fekete folt is. Hirtelen esni kezdett. Kénytelen voltam behúzódni az egyik bódéhoz. A távolban villámokat pillantottam meg, ezek voltak a színház fényeffektjei. Nem sokkal rá, mennydörgés képében, hanghatások is követték a fényeket. Piciny esőcseppek potyogtak az égből. A gödrökkel tagolt földből giliszták másztak elő. Már bizonyára lekésték a műsort, de a nagykoncertről nem akartak lemaradni.

Mögöttem az étterem falán nyálkás csíkok jelentek meg, meztelen csigák másztak elő rejtekhelyükről. A méhek zavartan menekültek vissza kaptárjukba, hangos zümmögéssel, ezzel is erősítve a zenekar hangerejét.
Az eső el álltával, más élőlények is előbújtak. A vízzel átitatott földből felbukkant egy újabb színész, egy ifjú vakond. Ő a színházban az ásó szerepet vállalta. Bezzeg az égen a feketerigó, ő mindig csak az elérhetetlen magasságokba vágyik. Igazi primadonna!
Teljesen elmerültem a gondolataimban, a látvány letaglózott. Ekkor néztem az órámra, és egyből kiestem a szerepemből, hisz hét órát mutatott, ami azt jelenti, hogy a táborban hamarosan elkezd szólni az ébresztő. Vissza kellett szaladnom a függöny mögé. A reflektorfény elé, a szél odafújt egy felhőt, a természet tehetséges előadói visszabújtak rejtekhelyükre.

A bejárathoz érve már látható volt az ébredező tábor. Ahogy a tábor felébredt, az élet színháza úgy zárta be kapuit. Vége a műsornak, muszáj visszamásznom, mielőtt észrevennének. Így is tettem, majd visszaosontam a faházunkhoz. Állat színészeket és énekeseket, már alig lehet látni, már csak a gyerekek kacagása és sikítozása hallatszik. A szobánkban már remek a hangulat. Senkinek sem mesélek reggeli színház élményemről.
Furcsa, különös érzés fog el, amikor visszagondolok az elmúlt egy órára. Szeretnék örökre titkos „színházlátogató” maradni.